Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Írások a Tulipánról

2010.Márc. 31.

Czinege Erzsébet: A fekete tulipán

Túl a magas hegyeken, túl a kopár pusztaságon, és még a kékvizű, mély tengeren is túl, ahol zöld mezők, sárgálló búzatáblák nyújtózkodtak, csobogó patakok rohantak, tarka virágok nyíltak, ott volt Pocak király birodalma. Nevét uralkodójáról kapta, akinek olyan hatalmas, kerek hasa volt, amelyben három kismalac is elfért volna. Történt egyszer, hogy egy verőfényes tavaszi napon Pocak király, amint délutáni kocsikázásából épp hazafelé tartott, hintajából megpillantott egy gyönyörűséges virágoskertet. Olyan pompázatos volt, amilyet még sosem látott! Nem is tudott elmenni mellette. Megállj-t kiáltott kocsisának, és kiszállt a hintóból. Amint közelebb ment, akkor látta csak, hogy a kertben nincs is más virág, csak tulipán. De az aztán mindenféle színben virított! Volt ott piros, sárga, rózsaszín, bordó, mályva, és még ki tudja, hányféle.

- Hé te ott! – kiáltott oda az ágyások közt gyomláló embernek – Tiéd ez a tulipános?

Az ember felegyenesedett, majd megismervén Pocak királyt, felállt, levette kalapját, és mélyen meghajolt.

- Az enyém, felséges uram.

- Szép a kerted. Te gondozod?

- Én magam, biz'a. Kertész vagyok, uram királyom, értek hozzá. – húzta ki magát büszkén az ember.

- Hmmm… Derék dolog. – pödört egyet kackiás bajszán Pocak király. – No, akkor adj nekem egy szál virágot, hazaviszem a leányomnak. De a legszebbet add ám!

- Adok én, hogyne adnék, felséges királyom. De hogy biztosan a legszebbet kapja, jöjjön közelebb, válassza ki maga!

Pocak király engedett a szíves kérésnek, bement hát az ágyások közé, és a kecsesen virító színes kelyhek közül a legpompásabbat kereste. Kutató tekintete egyszer csak megállapodott az egyiken, amely különös színével hívta fel magára figyelmét.

- Hát az meg mi? Csak nem fekete tulipán?

- De az, felség. – válaszolt a kertész.

- Mi a szösz! Hát mégis van ilyen? Azt hittem, csak a népek beszélik. – ámuldozott - No, akkor azt add nekem!

A kertész azonban nem moccant. Kezével egyre kalapja karimáját gyűrögette, és zavartan pislogott.

- Hát téged meg mi lelt? – Add már azt a virágot, mert sietős az utam! – ripakodott rá a király.

- Jaj, felséges királyom! Válassza bármelyiket, mind szívesen adom, csak azt az egyet ne vigye!

- Hogy?! Megtagadod tőlem?

- Jaj, dehogyis mernék én ilyet tenni! – szabadkozott ijedten a kertész - Csak tudja, felséges uram, a fekete tulipán nem akármilyen virág ám! Ennek lelke van!

- Lel-ke?! Miket össze nem hordasz itt nekem! Vigyázz, mert a fejeddel játszol!

- Pedig így van, uram, királyom. Ha a fekete tulipánt nem jó szívvel adják, akkor azonnal lehullatja szirmait, mihelyst leszakítják.

- Hát akkor add jó szívvel!

- Adnám én, adnám én! Csak a jó Isten a tudója, mennyire adnám, de mégsem megy. Annyira a szívemhez nőtt, hogy fáj megválnom tőle. Könyörgök uram, válasszon másikat!

- Teringettét! Ki hallott már ennyi zagyvaságot! Add azt a virágot izibe, mert csúfosan megbánod! – parancsolta mérgesen Pocak király.

Mit volt mit tenni, a kertész leszakította hát a tulipános ékességét, és átnyújtotta urának. Az pedig mohón kapott utána, és köszönetet sem mondván faképnél hagyta.

- Még hogy lehull a szirma! Rá akart szedni ez a pimasz kertész! - dohogott magában, amikor a hintó már elindult, és elégedetten pillantott maga mellé, ahová a tulipánt tette. De az ám! Volt is mit néznie! Mert a virág szára csupaszon árválkodott, bársonyos, fekete szirmai pedig mellette hevertek a bíborszínű ülésen. Na, elszomorodott a király! Virág nélkül kellett hazamennie. Otthon aztán részletesen beszámolt leányának, hogyan is járt.

- Hej, édes leányom! Pedig milyen gyönyörű volt! – sóhajtotta, amikor a történet végére ért. – El akartam hozni neked, hogy beletűzhesd aranyhajadba.

- Ne búslakodjon édesapám! Ha ez a kertész nem jó szívvel adta magának, majd jó szívvel adja nekem! – kacagott csilingelve.

Másnap délután felvette legszebb csipkeruháját, selyemtopánkáját, majd hintóba ült, és nemsokára már ott állt a tarka virágoskertben. Ő is kért egy szál virágot, és ő is a fekete tulipánt választotta. A kertész pedig neki is ugyanazt mondta, mint tegnap az apjának.

- Jaj, felséges királykisasszony! Kérje bármelyiket, csak azt az egyet ne!

- De én azt szeretném! Annyira szeretnéééééééém… Add nekeeeeeeeeem! – nyafogta hízelkedve a királylány, és hozzá legszebb mosolyát vette elő.

- Felséges királykisasszony, a fekete tulipán nem akármilyen virág ám! Ennek lelke van! Ha nem jó szívvel adják, akkor azonnal lehullatja szirmait, mihelyst leszakítják.

- Még nekem sem adod szívesen, hmmm? – nézett rá a királykisasszony nagy, őzikeszemeivel, hosszú pilláit rebegtetve – Talán nem tetszem neked, te kertész?

- Már hogyne tetszene! A kisasszonynál szebbet elképzelni sem lehetne! Adnám is én, csak a jó Isten a tudója, mennyire adnám, de… de annyira a szívemhez nőtt ez a virág, hogy fáj megválnom tőle.

- Úgy! Szóval fáj! – fortyant fel a királylány, amikor látta, hogy nem boldogul – Akkor követelem, parancsolom, hogy add nekem!

Mit volt mit tenni, a kertész leszakította hát a tulipános ékességét, és átnyújtotta a királylánynak. Az pedig, akár csak az apja, mohón kapott utána, és köszönetet sem mondván faképnél hagyta. Ám hiába volt minden igyekezete, ő sem jutott vele hazáig. Amint beszállt a hintóba, a virágról lassan peregni kezdtek a bársonyos, fekete szirmok, és néhány pillanat múlva már csak a szárát tartotta kezében.

- Ostoba virág! – kiáltotta dühösen, és kihajította az ablakon.

Amint hazaért, ő is elmesélte apjának, hogy járt. Pocak király, látván egyetlen leánya csalódottságát, erősen gondolkodóba esett, miként is juthatna e különös virág birtokába. Aztán egyszer csak felcsillant a szeme.

- Mit nekünk ez a pimasz kertész! Nem kell a finnyás lelkű tulipánja! Majd ültetünk mi magunknak! Lesz itt nemsokára annyi fekete tulipán, hogy csodájára járnak majd a népek! Te pedig, édes leánykám – szólt a még mindig duzzogó királykisasszonyhoz – minden nap másikat tűzhetsz majd aranyhajadba!

Azon nyomban ki is hirdették, hogy busásan megjutalmazzák, aki Pocak király udvarába fekete tulipánhagymát hoz. Na, lett is nyüzsgés-mozgás! Néhány nap múlva annyi hagymát odahordtak, hogy a király kertészei alig győzték elültetni. Morgolódtak is közben szüntelenül. Amikor végeztek az ültetéssel, szigorú parancsba kapták, hogy éjjel-nappal őrizniük kell a kertet, és amikor kinyílik az első tulipán, azonnal jelenteni kell a királynak. Figyelték is, abban nem volt hiba, ehhez már jobban füllött a foguk, mint az ültetéshez. De hiába ültek mellette éjt nappallá téve, mert azok ugyan kihajtottak, de biz' egyetlen egy sem hozott virágot. Pocak király nem értette. Tanácstalanságában elküldte kancellárját a pompás tulipános kertészéhez, hogy tudakolja meg tőle, mi lehet az ok, amiért nem nyílik fekete tulipán az ő kertjében. A kancellár azzal a válasszal érkezett, hogy a fekete tulipánnak olyan különös lelke van, hogy nemcsak a szirmait hullatja le, ha nem jó szívvel adják, hanem szirmait sem bontja ott, ahol nem jó szívvel gondozzák. Nosza, szélnek is eresztette a király az összes kertészét azon nyomban.

- Nem kell fekete tulipán! Pokolba minddel! – kiáltotta dühében.

Telt múlt az idő, nyárra ősz jött, aztán őszre tél, és már tavaszra járt az idő, amikor Pocak király birodalmában az a hír járta, hogy nagy a bánat a palotában. Elpusztult a királykisasszony legkedvesebb pónilova, és az aranyhajú leányzót annyira emészti a bánat, hogy már lassan eleped belé. Hiába hoztak neki másik pónit, éppen olyat, mint az volt, ő csak ránézett, hatalmasat sóhajtott, akkorát, hogy a szíve majd' megszakadt belé, és tovább búslakodott. A király attól rettegett, ha hamarosan nem lesz, ami felvidítsa, elveszíti egyetlen gyermekét.

Egy napon eljutott a hír a pompás tulipános kertészéhez is. Amint meghallotta, milyen nagy a baj, odament a fekete tulipánhoz, gyengéden végigsimította a büszke virágszál bársonyos szirmait, majd leszakította. Amikor már a királykisasszony színe előtt állt, mélyen meghajolt, majd előhúzta inge alól ajándékát, és átnyújtotta. S ím, lássatok csodát! Szirmai nem hullottak le! Haj, volt ám öröm! A királylány arca rögtön felragyogott! Ugrált, tapsikolt, táncolt jókedvében.

- No, te kertész! Látom, jó szívvel hoztad leányomnak az ajándékod. S mivel megmentetted az életét, kérhetsz tőlem bármit, teljesítem.

- Nem kérni jöttem én, felséges királyom, hanem adni. – szólt a kertész, majd megköszönvén a szíves látást, hazafelé indult. Útja a palotakerten át a tulipános mellett vezetett. Mióta a király elűzte kertészeit, senki nem törődött vele. A pompás tulipános kertésze szánakozva nézte a száraz, cserepes földben búslakodó virágokat, amint vízért kiáltanak. Nem tudta megállni, hogy ne locsolja meg őket. Fogta az ágyás mellett felejtett öntözőkannát, és a palota kútjából telemerte.

Másnap reggel, amikor a király, és leánya kinéztek az ablakon, alig hittek a szemüknek. Az elhagyatott virágoskert életre kelt. Szirmot bontottak a fekete tulipánok, volt ott annyi, hogy meg sem tudták számlálni! De annyi bizonyosan, hogy a királykisasszony aranyhajába minden napra jutott belőle. Csodájára is jártak a népek! Attól fogva a király és leánya nagy gonddal ápolták a kertet, és amikor valaki kért tőlük egy szál virágot, mindig jó szívvel adtak neki.

 

2010.03.03. 

 

A tulipán imája

Uram, Te szórtad rám sugarad, mikor csak csíra voltam,

és locsoltál az Élet vízével bimbó koromban,

ezért gyorsan nőttem, frissen, üdén, és boldog vagyok,

hogy magamban ilyen szép tavaszt hordozhatok.

Törékeny hat pártám kelyhet alkot, melyben reszket harmatos ajándékod.

Fényes kelyhem feléd tárom míg szeretetről, békéről álmodok.

A sötétség elől szirmaim bezárom, de a védtelen bogárnak menhelynek kitárom.

Ha föld színéről letűnök, egy szép tavaszi napon országodban újra kinövök.

Amen

 

2010.01.28  

Dal a tulipántos ládácskáról

Nagy öröm van a gyermek szobában,
Készen van a tulipános láda.
Közelről és távolról is nézik
A gyermekek, gyöngéden becézik.

Gyöngyház fényű lakkos a teteje,
Az oldala tulipánnal tele.
Piros, fehér rajta a tulipán,
Ezüst veret fénylik kulcsa likán.


Kulcsa is van, nyitja zárját szépen,
Kis fiók is van a belsejében.
Kis fiókban gyermekszívek titka:
Színes üveg, tarka kavics, ritka.

Babaruhák mind elférnek benne,
Hátha bizony tizszer annyi lenne,
Képes könyvek, azok is örülnek,
Hogy ilyen szép ládába kerülnek.

Kis barátnők jönnek játszótársul,
A ládácskán mindenki elbámul.
Nézegetik, simogatják sorba,
Ilyen láda nincs minden bokorba.


Láda, láda, tulipántos láda,
Napsugár is irigyen néz rája.
Irigyeli a nagy szeretetet,
Csalogatja ki a gyermekeket.

Nem kell a kert, nem kell a napsugár,
Vajas kenyér, szegény, hiába vár.
Hajas Baba, az is sirva fakadt,
Hogy .... vetélytársa akad:


Láda, láda, tulipántos láda,
Legmosolygóbb a gyermekszobába'.
A mosolygó gyermekarcok között
Szivembe is mosolygás költözött.

Mosolygás és édes gyermek álmok,
Mikor szivem ládácskára vágyott.
Álmodoztam piros tulipánról
És mosolygó, tündér szép világról.

(Forrás:

(Kirjákné Kovács Emma-Szilágynagyfalu,Cimbora 1926. dec.10.) 

 

Tulipán:

A legősibb motívumaink közé tartozik. Hoppál Mihály szerint az ősi sziklarajzok, mezopotámiai nőalakok stilizálódtak hosszú évszázadok alatt virággá. Tulipánábrázolással mindenhol találkozhatunk: bútorokon, munkaeszközökön (például sulykoló), fejfákon, edényeken. Jelentése mindenhol azonos. A tulipán különböző módosulatai a nőt kislány korától az élet minden pillanatában ábrázolni képes a betegségig, az öregségig, a halálig. A tulipán nagyon gyakran a szívvel együtt van ábrázolva.
Tulipán = hagyomány = szeretet

Gazdagítsuk továbbra is szívünk virágoskertjét!

2010.01.27.

Fésűs Éva / Tulipán

A tulipánon átsütött a nap,

ráhullt a hajnal drága fényesője

s a rózsás árnyat úgy ernyőzte szét,

hogy fellobbant a pázsit selyme tőle.

 

A méhecskedongásos kert ölén

pirosan izzott melegmézű kelyhe,

ágaskodott a boldog tulipán,

hogy még jobban az ég felé emelje.

 

Úgy éreztem, felém is integet,

amint a rezgő szellő simogatta,

elég magasra tartom-e szívem,

hogy átsüssön az élet fénye rajta?

2010.01.26.

Kányádi Sándor: Néma tulipán

Mondanom se kell, mert mindenki tudja, hogy a virágok az illatukkal beszélgetnek. Amelyik virágnak nincs illata, az néma.
 
Ilyen a tulipán is. Néma. Még suttogásnyi illata is alig van egyik-másiknak.
 
De nem volt ez mindig így, nem bizony. Valamikor, a kezdet kezdetén, úgy illatozott s olyan különb s különb illattal minden virág, hogy a méhek már jó hajításnyiról megérezhették, "meghallhatták", merre van a rezeda, a jácint vagy éppen a tulipán.
 
De volt egy kertész, egy nagyon sürgő-forgó emberke. Szakálla térdét verte a fejében fészkelő nagy bölcsességtől. Volt ennek a fura kertésznek egy csodálatosan szép virágoskertje, telis-teli mindenféle-fajta, szebbnél szebb, illatosabbnál illatosabb virággal. Örült a kertész a kertjének, művelte is tőle telhetően. Öntözte, kapálta, karózta, nyeste. Csak azzal nem volt kibékülve, hogy ahány virág, annyi illat. Bántotta az orrát az illatok sokasága. Egyedül a bazsalikom illatát szenvedhette. S elhatározta, hogy bazsalikomillatúvá varázsolja az egész kertet. Bazsalikomillatúvá minden virágot.
 
Megszeppentek a virágok, amikor kertészük szándékát megneszelték. Tudták, hogy amit a fejébe vesz, abból nem enged. Tűzön-vízen keresztülviszi.
 
De maguk a bazsalikomvirágok sem örültek.
 Hogy jöhet ahhoz például holmi kis, kavicsok közt kapaszkodó puskaporvirág - vagy rágondolni is rossz - a szagos müge, hogy egyszerre csak bazsalikomillatú legyen?
 
Féltékenyek lettek az illatukra.
 
Szomorúság szállott a kertre, amikor megjelent a kertész egy hatalmas szívókával meg egy ennél is hatalmasabb illatpumpával.
Legelőször a tulipán illatát szívta ki. Majd vette a pumpát. De a tulipán ökölbe zárta a szirmait, s megrázta magát. Hiába mesterkedett a kertész, a bazsalikomillat nem fogott a tulipánon.
 
Dühbe jött, toporzékolt a kertész. Ollóval, késsel, sarlóval, kaszával fenyegetőzött. De hiába.
A tulipán inkább néma maradt. De nem vette föl a bazsalikom illatát.
 
Hanem elkezdett csodálatosabbnál csodálatosabb színekben pompázni. Illat helyett most gyönyörű színekkel mutatta az utat az elbizonytalanodó méheknek, pillangóknak és más röpdöső szorgoskodóknak.
 
Meghökkent a kertész. Elámult, még a száját is tátva felejtette a nagy álmélkodástól. A megmaradt illatú virágok pedig valóságos illatzivatart zúdítottak rá. Tikogni sem volt ideje a kertésznek. Úgy maradt, ahogy volt, ámultában. Most is ott áll, kertitörpévé zsugorodva. A tulipánok gyönyörűbbnél gyönyörűbb színekben pompázva némán mosolyognak össze a feje fölött.

- Karcag -

 

2010.02.04. Pohadkova - tündér (csehül)

A Szabadságharc leverése után a Habsburg uralom alatt üldözték a szabadságharcos katonákat és elnyomták a magyar népet. Az 1867-es kiegyezéssel a magyar népművészet újra feléledt, megerősödött. Ez természetesen meglátszott a fejfákon is. Ettől az időszaktól kezdve az emberek gyönyörűen díszített fejfákat készítettek halottaiknak. Különféle motívumokat faragtak: tulipán, csillag, korona, gyűrű, gomb. Ezek a fejfák voltak a ,,cifrafejfák".

Több tájunkon különbözött a férfi és női fejfa faragott dísze, például a háromszéki Bodoson a férfi gombfájának ismertetőjele a sapka, az asszonyé a konty, lány és fiatalasszony fejfájáé a tulipán volt.

,,Abból a fából vágjátok az én keresztem, Amit akkor ültettek, amikor születtem.

Abból a fából legyen majd az én koporsóm, Amelynek árnyéka alatt írták meg a sorsom."

- Kárpátia -



 

 

A mappában található képek előnézete TULIPÁNOS FOTÓK

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.